Egy szám, amit sokan ismertek
Aki a kilencvenes években CD-t írt vagy vásárolt, jól ismerte a 74 perces, majd később a 80 perces korlátot. Egy zenei CD-re nagyjából ennyi zene fért, és a válogatáslemezek összeállításánál ez volt a legfontosabb szempont: mi fér még rá, és mi marad le.
De miért éppen 74 perc? A kérdésre két válasz létezik: egy szép legenda és egy szárazabb mérnöki magyarázat.
A legenda: Beethoven 9. szimfóniája
A legismertebb történet szerint a CD hosszát a Sony egyik vezetője, Norio Ohga határozta meg, aki azt szerette volna, hogy Beethoven 9. szimfóniája egyetlen lemezre elférjen. A mű egyes felvételei hosszúak, így ehhez nagyjából 74 percre volt szükség. A történetet a Philips hivatalos története is megemlíti.
A legenda azért vált ennyire népszerűvé, mert szép és könnyen megjegyezhető: egy klasszikus remekmű határozta volna meg egy technológiai szabványt.
A mérnöki magyarázat
A Philips egyik vezető mérnöke, Kees Immink szerint ez a történet inkább mítosz. Az ő beszámolója alapján a lemez 120 milliméteres átmérőjét 1979 decemberében rögzítették, még azelőtt, hogy a jelkódolás végleges módja eldőlt volna. A később kiválasztott kódolás körülbelül 30 százalékkal több játékidőt tett lehetővé, és a mérnökök ezt a többletet úgy használták fel, hogy a lemez 74 perces maradjon.
A valóság valószínűleg összetettebb, mint bármelyik egyszerű történet. A végső szabvány műszaki, üzleti és zenei szempontok kompromisszumaként született meg.
A Red Book szabvány
A zenei CD szabványát, az úgynevezett Red Bookot a Sony és a Philips 1980-ban tette közzé. Eszerint a zene 44,1 kHz-es mintavételezéssel és 16 bites felbontással, sztereóban kerül a lemezre. Ez a minőség akkoriban kiválónak számított, és sokak szerint ma is bőven elegendő a legtöbb zenehallgatási helyzetben.
Az első kereskedelmi CD-ket 1982-ben gyártották, és Japánban október 1-jén kerültek a boltokba az első címek.
Hogyan lett 80 perc?
A 80 perces lemezek később jelentek meg. A gyártók a lemezen futó spirális adatsáv menetei közötti távolságot 1,6 mikrométerről 1,5 mikrométerre csökkentették, így ugyanarra a felületre több adat fért. Ez a kis változtatás nagyjából hat perccel növelte a játékidőt.
Az írható CD-k világában ez a 650 megabájtos és a 700 megabájtos lemezek közötti különbséget jelentette. Léteztek még hosszabb, 90 és 99 perces lemezek is, ezek azonban már nem minden lejátszóval működtek megbízhatóan.
A korlát, amely formálta a zenét
A CD hossza a zeneiparra is hatott. A bakelitlemez két oldalára jellemzően 40–45 perc zene fért, a CD-n viszont majdnem kétszer ennyi. Az albumok a kilencvenes években egyre hosszabbak lettek, bónuszszámok és rejtett dalok jelentek meg, amelyek kihasználták a nagyobb helyet.
A válogatás-CD-k összeállítói pedig percre pontosan számolták, mi fér még a lemezre. A 74 és a 80 perc így nemcsak műszaki adat, hanem egy egész zenehallgatási korszak kerete lett.