Sony Discman D-50: amikor a CD is hordozhatóvá vált

A nyolcvanas évek közepén a kazetta mellé megérkezett a hordozható CD. A Sony D-50 egyszerre volt futurisztikus, drága és elképesztően kívánatos.

1984: a CD elindul sétálni

A Sony 1984 novemberében dobta piacra a D-50-et, az első hordozható CD-lejátszót. Az ára 49 800 jen volt, ami akkoriban nagyjából 350 dollárnak felelt meg. Ez soknak tűnhet, de fele annyiba került, mint a cég két évvel korábban bemutatott első asztali CD-lejátszója.

A CD ekkor még alig két éve volt a piacon, és kevesen gondolták volna, hogy ilyen hamar zsebre, illetve táskába lehet tenni. A D-50 bebizonyította, hogy a digitális zene is lehet hordozható.

Négy CD-tok méretű cél

A fejlesztők célja egy olyan lejátszó volt, amely nem sokkal nagyobb, mint négy egymásra rakott CD-tok. Ez óriási kihívás volt, hiszen az első CD-lejátszók nagy, nehéz asztali készülékek voltak. A Sony mérnökei több év alatt az eredeti méret töredékére zsugorították a szerkezetet.

A kész D-50 alig volt nagyobb magánál a CD-nél, és a lemez szinte túllógott rajta. A korabeli reklámok éppen ezt a meglepő kompaktságot hangsúlyozták.

A Discman név

Az első készülékeket még „CD Compact Player” néven árulták, a Discman név csak később ragadt rájuk. A név a Walkman sikerére épített: a kazettás Walkmanhez hasonlóan a Discman is a személyes, hordozható zenehallgatást ígérte, csak most CD-ről.

A Discman a kilencvenes évek egyik legismertebb márkaneve lett, és sok helyen köznévvé vált. Magyarországon is szinte minden hordozható CD-lejátszót „diszkmennek” hívtak, márkától függetlenül.

Miért ugrott a zene séta közben?

A korai hordozható CD-lejátszók legnagyobb gyengesége a rázkódásra való érzékenység volt. A lézernek nagyon pontosan kellett követnie a lemezen futó, mikrométeres sávot, és egy lépés, egy zökkenő vagy egy busz fékezése elég volt ahhoz, hogy kizökkenjen. Ilyenkor a zene megakadt vagy ugrott.

A kilencvenes években megjelentek az úgynevezett rázkódásvédelmi megoldások. Ezek a zene néhány másodpercét előre beolvasták egy memóriába, így ha a lézer kizökkent, a lejátszó a tárolt részből folytatta, amíg vissza nem talált. A dobozon büszkén hirdetett „anti-shock” vagy „ESP” felirat sokak döntését befolyásolta.

Elemek, hálózati adapter és fejhallgató

A hordozható CD-lejátszók sok energiát fogyasztottak, hiszen egy motor pörgette a lemezt, és a lézer is folyamatosan dolgozott. Az elemek gyorsan lemerültek, ezért sokan tölthető akkumulátorokat használtak, vagy otthon hálózati adapterről működtették a készüléket.

A Discmant gyakran autóba is bekötötték, egy kazettaadapteren keresztül, amelyet a magnó kazettanyílásába dugtak. Ez a megoldás a kilencvenes évek végének egyik jellegzetes autós tartozéka lett.

Discmanből CD Walkman

A Sony a kilencvenes évek végén fokozatosan átnevezte hordozható CD-lejátszóit, és 2000-re a Discman nevet teljesen felváltotta a CD Walkman. A márka így egységesebb lett, de a köznyelvben a Discman név még sokáig élt.

Az MP3-lejátszók és később az okostelefonok aztán a hordozható CD-lejátszót is háttérbe szorították. A D-50 mégis fontos mérföldkő maradt: ez volt az a készülék, amely először vitte ki a digitális zenét a nappaliból az utcára.

■VÉGE