Egy generációs reflex
Aki a nyolcvanas–kilencvenes években Nintendón vagy valamelyik klónján játszott, szinte biztosan ismeri a mozdulatot: ha a játék nem indult el, kihúztuk a kazettát, belefújtunk az érintkezők felőli végébe, majd visszadugtuk. Ha harmadszorra sem működött, jött a még erősebb fújás.
A módszer gyerekről gyerekre terjedt, és szinte mindenki esküdött rá. A kérdés csak az, hogy valóban segített-e.
Mi okozta a hibát valójában?
A NES-ben a kazetta érintkezőinek fém lapkái a konzol csatlakozójához simultak. Por, piszok, oxidáció vagy kopás esetén ez a kapcsolat bizonytalanná vált, és a gép nem tudta rendesen beolvasni a játékot. Ilyenkor torz kép, villogó képernyő vagy egyszerűen fekete kép jelent meg.
A nyugati NES-ben ráadásul egy 10NES nevű zárolócsip is működött, amely ellenőrizte, hogy eredeti kazetta van-e a gépben. Ha az érintkezés hibás volt, a csip nem kapta meg a várt jelet, és másodpercenként újraindította a konzolt. Ettől villogott a bekapcsolást jelző piros lámpa, ami a NES egyik legismertebb hibajelensége lett.
A konzol csatlakozója is hibás volt
A NES kazettanyílása úgy készült, hogy a videómagnóhoz hasonlóan előre kelljen betolni, majd lenyomni a kazettát. Ez a megoldás a csatlakozó tűit minden behelyezéskor kissé meghajlította, és idővel kifáradtak. A sokat használt gépeknél ezért egyre nehezebb lett jó kontaktust elérni.
Az ilyen konzoloknál a probléma nem is a kazettában, hanem a gépben volt, és a fújás legfeljebb véletlenül segített.
Miért tűnt úgy, hogy a fújás működik?
A fújás után a kazettát újra be kellett helyezni, és a legtöbbször maga az újbóli behelyezés oldotta meg a problémát. A kazetta kissé más szögben vagy más ponton érintkezett, és ettől a kapcsolat létrejött. A fújás így a siker „okának” tűnt, holott valójában a mozdulat többi része dolgozott.
Egy kis por elmozdítására a levegő néha valóban alkalmas lehetett, de a hatás nagyrészt a véletlenen és az ismétlésen múlt.
Valójában ártott is
A Nintendo maga is figyelmeztetett, hogy ne fújjunk a kazettákba. A kilélegzett levegő nedvességet visz az érintkezőkre, ami hosszú távon elősegíti az oxidációt, vagyis éppen azt a problémát súlyosbítja, amelyet a fújással meg akartunk oldani. A régi kazetták rozsdás, foltos érintkezői részben ennek az évekig tartó „javításnak” köszönhetők.
A helyes megoldás a száraz, kíméletes tisztítás: egy izopropil-alkoholba mártott fültisztító pálcika, amellyel óvatosan végig lehet törölni az érintkezőket, majd megvárni, amíg teljesen megszárad.
Videojátékos népszokás
A fújás mára a retro játékkultúra egyik legkedvesebb rituáléja lett. Mémek, videók és pólók idézik fel, és a rajongók félig viccesen ma is megfújják a kazettát, mielőtt betennék. A mozdulat egy egész generáció közös emléke.
Talán ezért nem is a technikai igazság a lényeg. A fújás azt az időszakot idézi, amikor a játék még fizikai tárgy volt, és néha meg kellett küzdeni azért, hogy egyáltalán elinduljon.