Amikor az 1,44 MB már kevés lett
A kilencvenes évek közepére a fájlok mérete gyorsan nőtt. A képek, a hangfájlok és a nagyobb dokumentumok már nem fértek el egy floppyn, és tíz-húsz lemezre bontani egy-egy anyagot rendkívül kényelmetlen volt. Szükség volt valamire, ami hordozható, de sokkal nagyobb.
Erre a problémára kínált megoldást az Iomega ZIP meghajtója, amely 1995-ben jelent meg, és rövid idő alatt a grafikusok, nyomdák, irodák és iskolák kedvenc eszköze lett.
100 megabájt egy kis lemezen
Az első ZIP-lemezekre 100 megabájt fért, vagyis nagyjából hetven floppy tartalma. A lemez kinézetre egy vastagabb, nagyobb floppyra emlékeztetett, a meghajtó pedig jellegzetes kék színű, kis doboz volt, amely az asztalon a számítógép mellett állt.
Később megjelentek a 250 és a 750 megabájtos változatok is. A meghajtó nagyjából 200 dollárba került egy lemezzel együtt, a további lemezek pedig darabonként körülbelül 20 dollárba. Ez a floppynál drágább volt, de a kapacitás miatt megérte.
Sokféle csatlakozás
A ZIP-meghajtót többféle módon lehetett a géphez kötni. Volt belső, IDE-s változat, de népszerűek voltak a külső modellek is, amelyek a nyomtatóporton, SCSI-n, később USB-n keresztül csatlakoztak. A nyomtatóportos változat különösen kényelmes volt, mert szinte bármelyik PC-hez gyorsan rá lehetett kötni.
A ZIP így ideális lett nagyobb munkák szállítására. Egy grafikus a kész munkát ZIP-lemezen vitte a nyomdába, a diákok a dolgozataikat ezen hordták az iskolába, az irodák pedig biztonsági mentésekre használták.
A „click of death”
A ZIP-korszak legrosszabb emléke a hírhedt „click of death”, vagyis a halálos kattogás volt. Bizonyos esetekben a meghajtó feje meghibásodott, és ismétlődő kattogó hangot adott, miközben nem tudta olvasni a lemezt. A sérült fej ráadásul a többi behelyezett lemezt is tönkretehette.
A probléma olyan elterjedt lett, hogy 1998-ban csoportos per is indult az Iomega ellen az Egyesült Államokban. A kattogó hang sok felhasználóban ma is rossz emlékeket ébreszt.
A CD-író és a pendrive legyőzte
A ZIP sikere nem tartott sokáig. Az írható CD-k olcsóbbak lettek, egy CD-re 650–700 megabájt fért, és szinte minden számítógép el tudta olvasni. A kétezres évek elején aztán megjelentek az USB-s pendrive-ok, amelyek kisebbek, gyorsabbak és strapabíróbbak voltak.
A ZIP-meghajtók eladásai 1999 után folyamatosan csökkentek, és a kétezres évek közepére szinte teljesen eltűntek az irodákból.
Egy átmeneti hős
A ZIP-meghajtó az adattárolás egyik átmeneti hőse volt. Néhány évig pontosan azt adta, amire a felhasználóknak szükségük volt: nagy, hordozható és újraírható tárhelyet, egy olyan időszakban, amikor erre más megoldás nem volt.
Ma a ZIP-lemezek a technikatörténet érdekes darabjai. A kék meghajtó és a vaskos lemezek egy olyan korszakot idéznek, amikor a 100 megabájt még valódi kincsnek számított.