Mit jelentett az 1×?
A CD-írók sebességét mindig szorzóval adták meg: 2×, 4×, 8×, később 52×. Az alapegység, az 1× az a sebesség volt, amellyel egy zenei CD-t lejátszunk, vagyis másodpercenként nagyjából 150 kilobájt. Egy teljes, 74 perces lemez megírása 1× sebességgel ugyanannyi ideig, tehát bő egy óráig tartott.
A 2× tehát kétszeres, a 8× nyolcszoros sebességet jelentett. Egy 8×-os íróval már nagyjából tíz perc alatt el lehetett készíteni egy teljes lemezt.
Az írás lassú és kényes volt
A kilencvenes évek végén a CD-író még drága és különleges eszköznek számított. Az első otthoni modellek 2×-es vagy 4×-es sebességgel írtak, és egy lemez elkészítése hosszú, izgalmas folyamat volt. Közben nem volt tanácsos más programot futtatni, mert az könnyen tönkretehette az írást.
A lemez írása nem volt megszakítható. Ha egyszer elkezdődött, végig folyamatosan kellett adatot kapnia, különben a lemez használhatatlanná vált.
A rettegett buffer underrun
A CD-író egy kis átmeneti tárolóba, pufferbe gyűjtötte az írandó adatokat. Ha a számítógép nem tudta elég gyorsan tölteni ezt a puffert, például mert közben más program futott vagy a merevlemez lassú volt, a puffer kiürült, és az írás megszakadt. Ezt nevezték buffer underrunnak.
Az eredmény egy tönkrement lemez lett, amelyet a felhasználók tréfásan „poháralátétnek” neveztek. Sokan egész kupacnyi ilyen lemezt gyűjtöttek össze, és a sikertelen írás az otthoni CD-írás egyik legbosszantóbb élménye volt.
A megoldás: puffervédelem
A kétezres évek elején megjelentek a puffer kiürülése elleni védelmek, amelyek különböző neveken, például BURN-Proof vagy SafeBurn néven kerültek a dobozokra. Ezek a technológiák lehetővé tették, hogy ha a puffer kiürült, az író megálljon, majd pontosan ugyanott folytassa az írást, ahol abbahagyta.
Ezzel a CD-írás sokkal megbízhatóbb lett, és a poháralátétek száma látványosan csökkent. A sebesség is gyorsan nőtt, és a kétezres évek közepére az 52×-es írók váltak általánossá.
CD-R és CD-RW
Kétféle írható lemez létezett. A CD-R csak egyszer volt írható: a megírt adat végleg rajta maradt. A CD-RW újraírható volt, vagyis törölni és újraírni is lehetett, de drágább volt, lassabban írt, és nem minden régi lejátszó tudta olvasni.
A lemezek kapacitása 650 vagy 700 megabájt volt, ami zenei CD esetén 74, illetve 80 percnek felelt meg. A válogatás-CD-k, biztonsági mentések és fotóalbumok mind ilyen lemezekre kerültek.
A CD-írás korszaka
A CD-író megjelenése igazi forradalom volt az otthoni számítástechnikában. Hirtelen bárki készíthetett saját zenei válogatást, menthetett nagy mennyiségű adatot, és másolhatott programokat. A filctollal feliratozott lemezek és a CD-tartók a kétezres évek elejének jellegzetes tárgyai lettek.
Ma a pendrive-ok, a felhőtárhelyek és a streaming miatt a CD-írás szinte teljesen eltűnt. Aki viszont emlékszik a buffer underrun miatti bosszúságra, az pontosan tudja, milyen nagy dolog volt egy sikeresen megírt lemez.